Mátra

Mátra
5 (100%) 7 szavazat

A Mátra az Északi-középhegység egyik, vulkanikus eredetű tagja, amely 900 négyzetkilométeren terül el a Cserhát és a Bükk között. Itt található Magyarország két legmagasabb hegycsúcsa, a Kékes (1014 m) és a Galya-tető (965 m). A 100 legmagasabb magyar hegycsúcs között 26 mátrai található, ezzel a 2. helyezett átlagmagasságban a Bükk után. Kiterjedése kelet-nyugati irányban 40–50 km, észak-déli irányban 15–22 km. A Kárpátok belső vulkáni övezetéhez tartozik, de formáit a miocén vulkánosság óta már jelentősen átalakították az utólagos szerkezeti mozgások és az erózió. Jelentős érckészlete miatt sokan kutatták kialakulását és vulkanizmusának történetét, de a geológusok között még a közelmúltban is viták zajlottak az egykori kitörési központok hollétéről.

A Mátra több, eltérő arculatú részre tagolódik. Félkörívű nyugati gerince a Nyugati-Mátrával (Muzsla, 805 m) kezdődik, melyet a Cserháttól a tektonikus eredetű Zagyva-árok választ el. A hegység központi része – a Magas-Mátra – hordozza a legmagasabb csúcsokat, bár ezt az elnevezést ritkán használják. A vonulat két fő szakasza a meredek, kőtengerekkel és zárt bükkösökkel borított Mátrabérc és a Kékes tömbje, amelyeket a Nagy-völgy tagol ketté. A Kékeshez közeli Sas-kőtől (898 m) kelet felé Keleti-Mátra néven folytatódik a fokozatosan lealacsonyodó főgerinc, mely végül a Tarna völgyénél ér véget. Dél felé a Mátraalja szőlőkkel borított lankái jelentik az átmenetet a hegyvidék és az Alföld között, míg északon Mátralába hegylábfelszínei ereszkednek alá a Zagyva felső szakaszát övező dombságra.

Mátra kialakulása

A vulkánosság előtti képződmények
A Mátra kialakulása szorosan összefügg az Északi-középhegység és a Kárpátok kialakulásával. A miocén kori vulkánosság előtt létrejött képződmények elsősorban a Mátra meredek északi oldalán bukkannak ki. Ennek oka, hogy a vulkánosságot követően a hegység egésze kibillent déli irányban a Mátrától és a Bükktől délre húzódó árok besüllyedése miatt. A déli, lankásabb részt fiatal üledékek temették be, az északi oldalon pedig a pleisztocén során csuszamlásokkal meredek lejtők alakultak ki.

A hegység kristályos aljzatának anyaga zárványként fordul elő a vulkáni kőzetekben. Ezeket nem számítva a legidősebb képződmények a Darnó-vonalnak nevezett, a Keleti-Mátrán északkelet-délnyugat irányban áthaladó törésrendszer mentén helyezkednek el. A vető névadója a Recsk és Sirok között emelkedő Darnó-hegy, ahol triász mészkő, radiolarit és agyagpala, valamint szintén középidei bazalt párnalávák, néhol pedig óidei (felső perm) mészkőtömbök is találhatók.

A Mátra északi lábánál sok helyen eocén vulkáni és karbonátos rétegek települnek a középidei képződményekre; többségüket fúrásokból ismerjük, de a Keleti-Mátrától északra felszínre is bukkannak. Ezek a kőzetek a periadriai vulkanizmushoz köthetők, amely az Alpok déli előterében játszódott le. Vízszintes tektonikus mozgásokkal kerültek mai helyükre, a valódi mátrai vulkánossághoz tehát nincsen közük. Ennek az időszaknak képviselője az a magmás intrúzió (benyomuló kőzettest) is, amelyhez a recski szkarnos ércesedés is kapcsolódik.

Az oligocén kor jellegzetes üledékei (budai márga, tardi agyag, kiscelli agyag) a Mátralábát helyenként több száz méter vastagságban fedik. Rétegeik a szén-dioxidban és kénhidrogénben gazdag forrásvizek – a csevicék – anyakőzetei. A kiscelli agyagba néhol tufa- és tufitrétegek települnek, de ezek sem a mátrai, hanem egy távolabbi tűzhányó termékei lehettek. A kiscelli agyag felett már a miocén kezdetéről származó glaukonitos homokkő, a parádi slír és konglomerátumrétegek találhatók: ez utóbbi legtöbb helyen a miocén vulkáni kőzetek feküje.

A miocén vulkánosság

A Sombokor meredek oldalú tömbje a Kékestől északnyugatra
A Mátra fő tömegét a középső miocén (bádeni) piroxénandezit, andezittufa és vulkáni agglomerátum váltakozásából álló több száz méter vastag rétegvulkáni kőzetösszlet adja. A vulkáni tevékenység mozgatórugója a Kárpát-medence térségét alkotó két kőzetlemez, az Alcapa és a Tisza-Dácia egymás mellé kerülése volt. Az összetartó, forgó mozgást végző tektonikus lemezek vándorlását nem szubdukció (alábukás), hanem tágulásos folyamatok kísérték: ezen időszakok alatt juthatott felszínre a kalciumdús magma. A mintegy 21 millió éve, a miocén első részében kezdődött belső-kárpáti mészalkáli vulkánosság egészen a pleisztocénig tartott. A Mátra 13-18 millió évvel ezelőtt alakult ki a kontinensünk geológiai fejlődéstörténetében is jelentősnek számító eseménysor részeként.

A miocén vulkánosság bevezető szakaszaként ismert robbanásos jellegű, „savanyú” (SiO2-ban gazdag magmákat felszínre juttató) vulkanizmus kőzetei itt is megtalálhatók. Az alsó-, középső- és felső-riolittufa gyűjtőnéven besorolt piroklasztitok közül a Mátrában a középsőt azonosították be. Helyi változata viszonylag kevésbé nagy szilíciumtartalma miatt a tari dácittufa elnevezést kapta, amelynek pontos korát nem ismerik: keletkezési ideje 15-18 millió év között lehet. Részben szárazföldi, részben víz alatt lerakódott ignimbritként fordul elő 500-600 méteres magasságig a nyugati és a keleti részeken egyaránt. Mivel viszonylag magasabb területeken is megtalálható, biztos, hogy alapvető szerepe volt a hegység szerkezetének kialakulásában. A legvalószínűbb forgatókönyv szerint heves és hosszantartó kitöréssorozatról lehetett szó, amely egy kalderabeszakadással végződött. A másik lehetőség, hogy a Mátra dél felé történt kibillenése okozza a tufás kőzetösszlet kiemelt földrajzi helyzetét.

A Mátra mai formakincsét is meghatározó andezites lávatakaró a tari dácittufa kialakulásával nagyjából egy időben vagy 1-2 millió évvel később, a miocén intermedier vulkanizmus során jött létre. Az andezites, tehát közepesen nagy SiO2-tartalmú magma képződése a lemezalábukáshoz köthető: a felszínről alábukó lemez nagy illóanyag-tartalma felfelé áramolva átitatja a felette lévő köpenyrészt. A köpenymetaszomatózisnak is nevezett folyamattal lecsökken a köpeny anyagának olvadáspontja, tehát könnyebben alakulhat ki a magma. Az ekkor keletkező olvadék még bazaltos összetételű, de mire bonyolult magmakeveredési és differenciációs (elkülönülési) folyamatokon keresztülmenve a felszín közelébe kerül, egyre inkább andezites jellegű lesz. Az andezites láva – a riolitos-dácitoshoz képest – már kevésbé heves, explozív helyett effuzív kitörések alkalmával jut napvilágra, amelyek nem járnak kalderaképződéssel. Ilyenkor – így a Mátra esetében is – inkább a nagy területű lávatakarók jellemzőek.

Az andezitvulkánosság befejeződésével a Gyöngyöspata és Szurdokpüspöki közötti medencében kovaföld (diatomit), majd lajtamészkő ülepedett le, majd a miocén vulkanizmus zárásaként hegység déli peremén még működött néhány kisebb riolitvulkán (egyik maradványa a Kis-hegy dagadókúpja Gyöngyössolymosnál).

A Mátra vulkánmorfológiája
A fájlhoz képjegyzet tartozik
A Havas (599 m) vulkáni kúpja Gyöngyöspatától északra
A vulkanológusok között az utóbbi évtizedekben vita folyt a hegységben feltételezett kitörési központok helyéről, illetve a mátrai kaldera vagy kalderák méretéről. Korábban a Mátra egészére kiterjedő kalderát feltételeztek, melynek központja a gyöngyösoroszi ércesedés lett volna. Később a Nyugati-Mátrát, mint lehetséges kalderaperemet elvetették: űrfelvételek vizsgálata alapján egy 13 km átmérőjű kalderát valószínűsítettek, amelynek határait a Havas (599 m)-Tót-hegyes (815 m)-Piszkés-tető (945 m)-Galya-tető (965 m)-Csór-hegy (738 m)-Sár-hegy (500 m) vonalon húzták meg. Egyes nézetek szerint az andezit-lávatakarót kis, önálló kitörési központok hozták létre; kalderának ebben nem feltétlen volt szerepe.

A legújabb vulkanológiai, vízhálózat-elemző és geofizikai módszereket is felvonultató vizsgálatok is ezt a – legalábbis részben – kalderamentes álláspontot támasztják alá. A hegységben három krátermaradványt sikerült rekonstruálni, a nagy kaldera vagy kalderák létezése azonban egyelőre nem bizonyított. A kráterek közül kettő a Keleti-Mátrában található: a kékesi (Négyeshatár-Hidas-bérc-Kékes-Sas-kő-Markazi-kapu-Hegyes-tető) és a nagy-szár-hegyi (Kis-Szár-hegy-Nagy-Szár-hegy-Oroszlánvár-Jóidő-hegy). A harmadik azonosított krátermaradványt a Galya-tetőről délre, a Csukás- és a Cseternás-patak völgyfőinél tételezik fel. Az innen nyugatra eső vonulatok viszont már nem az elsődleges vulkáni formakincset tükrözik; az eredeti formákat erősen átalakították a tektonikus mozgások és az erózió. A Nyugati-Mátrában délkeleti irányú hatalmas, tektonikus eredetű csuszamlások nyomait mutatták ki. E mozgásokra már vulkáni tevékenység megszűnte után kerülhetett sor a hegység kibillenésével párhuzamosan. Tovább formálta a terület arculatát a mai Kövicses-patak völgyében futó oldalelmozdulásos vető. A lávatakarókat létrehozó kiömléses kitörési központok mellett az erőteljes geomorfológiai átalakulás miatt ugyanakkor nem zárható ki teljesen a kalderák léte sem, bár ezek hozzávetőleges elhelyezkedése is igen nehezen lenne bizonyítható.

Mátra földrajza

A hegység mai felszíne

A miocén korban kialakult elsődleges vulkáni formák a pliocénra lepusztultak, a folyóvízi erózió völgyekkel szabdalta fel a hegységet. A Mátra dél felé billent, aszimmetrikus felszínét a déli oldalon lankás, hosszú hátak, déli-délkeleti futású völgyek tagolják. A meredek északi lejtőket viszont suvadások, andezitlávából, lávabreccsából álló kipreparálódott sziklák és kőtengerek jellemzik. A főgerinc közelében lévő sziklaképződmények (Szamár-kő, Sas-kő, Disznó-kő) kemény, ellenálló anyaguknak köszönhetik fennmaradásukat. A periglaciális kőtengerek a legutolsó jégkorszakok során aprózódással jöttek létre, amire nevük is utal (periglaciális = jégtakaróhoz közeli). A Mátrában található Magyarország legnagyobb reliefenergiájú területeinek egy része: a relatív szintkülönbség a négyzetkilométerenkénti 350-400 métert is meghaladja a Kékestől keletre, délkeletre, de nem sokkal marad el ettől a Nyugati-Mátrában a Nyikom hegycsúcs (764 m) környéke sem. Viszonylag kevésbé tagolt – egyúttal nagyobb átlagmagasságú az Ágasvártól a Galya-tetőig terjedő Mátrabérc: a hegység 30 legmagasabb csúcsa közül 21 itt emelkedik.

A délre fekvő Mátraalja lankásabb, kiterjedtebb; fokozatosan simul bele az Alföld részét képező Gyöngyösi-medencébe. A Mátralába 250–400 m magas pliocén végi-pleisztocén hegylábfelszíne jóval sűrűbben szabdalt. Mindkét átmeneti térséget kisebb vulkáni kúpmaradványok színezik, melyek közül csaknem eredeti állapotában maradt meg a verpeléti Vár-hegy. A parazitakráter-szerű képződmény azonban a kőbányászatnak köszönheti mai formáját: a kőzetanyag kitermelése során az egykori vulkán belső szerkezete is feltárult. Az utóvulkáni működés tanúi a Mátraalja hidrokvarcit gejzírkúpjai (Asztag-kő, Bába-kő). Egykor vulkanikus eredetűnek tartották a Mátraháza közelében lévő Hórakó nevű mélyedést. A hűvös mikroklímájú, tölcsérszerű, 15 mély katlan azonban beomlással, csuszamlással keletkezett. Nevét a benne sokáig megmaradó hóról kapta.

Más vulkanikus eredetű hegységekhez képest viszonylag sok barlang, sziklaüreg ismert a Mátrában. A tektonikus eredetű Csörgő-lyuk a leghosszabb közülük: dácittufában kialakult folyosói összesen 428 méter hosszúak, 30 méter mélységbe nyúlnak. Ismert és híres barlang még a Gyula-barlang is, az egyetlen Mátrában található barlang, amiben ásatás is folyt.

A gazdag érctelepek és a kiváló építőanyagnak számító andezit miatt már a középkorban több bányát nyitottak a hegységben. Sebhelyeik (Gyöngyösoroszi, Recsk) a rekultiváció ellenére ma is meghatározzák a tájképet. A Mátra déli lábánál 7-8 millió éve, a miocén végén létrejött állóvizekben – az egykori Pannon-tó öbleiben – óriási lignittelepek keletkeztek, amelyeket Visonta térségében – „antropogén tájat” kialakítva – külszíni fejtéssel bányásznak.

Mátra éghajlata

A Mátra éghajlata a nagy relatív szintkülönbségek miatt mérsékelt övi hegyvidéki jellegű. Legmagasabb részei a szomszédos Alföldhöz képest jelentősebb előhegyek nélkül emelkednek 800-900 méterre, ezért a hegység déli oldalán különösen jól megfigyelhető a vertikális klimatikus tagoltság. Más hegységeinkhez hasonlóan a Mátrára is jellemző a mozaikszerű mikroklíma, amelynek oka a változatos domborzat és növényzet. Az évi középhőmérséklet felfelé haladva 0,3-0,4 °C-kal csökken 100 méterenként: a Gyöngyösi-medence 10 fokot meghaladó értékeivel szemben a Kékesen a 6 °C-ot sem éri az éves átlag. A hőmérséklet csökkenésével párhuzamosan egyre kiegyenlítettebbé válik a klíma; a környező völgyekkel, medencékkel ellentétben a hegytetőkön csak nagy ritkán süllyed −20 °C alá a minimumhőmérséklet.

Az évi átlagos csapadékmennyiség a tagolt felszín következtében igen változatos, a kevés csapadékmérő állomás adatai csak kisebb területre vonatkoztatva tekinthetők helyesnek. A legkevesebb csapadék a délkeleti fekvésű szélvédett völgyekben hullik (500–550 mm), míg a csúcsrégiókban 800 mm körül van az átlag, de az 1000–1100 mm-es éves összegek sem ritkák. Az utóbbi évtizedek enyhe átlaghőmérsékletű teleinek hatására sokat romlottak a hegység hóviszonyai, a kékesi hivatalosan mért hóréteg egyes szezonokban (1995–1996, 2004–2005, 2005–2006) azonban ma is megközelíti a méteres vastagságot. A legnagyobb hótakarót (146 cm) 1963. február 21-én mérték.

Télen gyakori jelenség a hőmérsékleti inverzió, amikor a Kárpát-medencében nyugalomba jutott hideg levegő fölé anticiklonális helyzetben viszonylag enyhe légtömeg áramlik. Ekkor a 600-800 méter feletti régiókban melegebb van, mint a hegység lábánál. A jelenséghez gyakran társul vastag rétegfelhőzet, amelyből csak a legmagasabb hegytetők emelkednek ki.

Meteorológiai megfigyeléseket már 1925-től végeztek Galyatetőn, a II. világháború alatt elpusztult turistaházban. A Kékesen a szanatórium építésének megkezdésével egyidőben, 1932 óta végeznek méréseket. A ma is működő állomás – amelynek adatait a körzeti időjárás-jelentésben naponta hallhattuk – 1962-től üzemel. A csúcson létesített állomás különleges fekvése folytán számos időjárási rekorddal járult hozzá a hazai éghajlati adatsorokhoz.

Mátra vízrajza

A bővebb csapadék és jó lefolyási viszonyok miatt a hegység forrásokban gazdag, vízhálózata igen sűrű. A 360 ismert forrás többségének vízhozama azonban igen változó, nagyban függ a csapadék mennyiségétől. 47 forrás hozama éri el a 10 liter/perc mennyiséget; legbővízűbb közülük a Kékes északi oldalában a Pisztrángos-tavat tápláló Nagy-forrás (20 l/perc). Az 1900-as évektől a szerveződő turistamozgalomnak köszönhetően számtalan forrást foglaltak, néhányat pedig kommunális célokra fogtak be. A Mátrában, a Kékestől délkeletre, 960 méteres magasságban található hazánk legmagasabban fakadó forrása, a Disznó-kút.

A meredekebb lejtésviszonyok következtében a Mátra központi részén a 30%-ot is eléri a fajlagos lefolyás (azaz a hulló csapadék akár 30%-a is lefolyhat; a hazai síkvidéki átlag 3-6%). Ez az érték évi 200 milliméternyi eső patakmedrekbe jutását jelenti, tehát minden esztendőben egy-egy négyzetkilométerről 200 ezer m³ víz táplálja a térség két kisebb folyóját. A hegység nyugati határán folyó Zagyva 62, a keletre lévő Tarna 46 kisebb-nagyobb vízfolyás vizét szállítja a Tiszába. A patakok többségére – különösen a felső szakaszukra – nagy esés jellemző. A tavaszi hóolvadás és a nyári záporok alkalmával nagy mennyiségű hordalékot is szállítanak, aszályos időszakban viszont sokszor kiszáradnak. A patakok vízjárása rövid medrük miatt igen érzékeny a csapadékszélsőségekre; árhullámaik meglepően nagyok lehetnek, ugyanakkor a legtöbb esetben gyorsan levonulnak. A hirtelen áradások 150-200-szorosára növelik meg a vízfolyások vízhozamát az átlagos vízmennyiséghez képest. A lezúduló víz ilyenkor hatalmas pusztítást hagy maga után; ez történt például 1999 és 2005 tavaszán Mátrakeresztesen. Kevés vízesés található a hegységben: legjelentősebb a Parádfürdőtől délre található Ilona-völgyi vízesés.

A Mátrában nagyon kevés a természetes eredetű állóvíz. Elsősorban a Kékes tömbjétől északra maradtak meg kisebb vízfelületek: ilyen a Pisztrángos-tó és a Kőris-mocsár láprétje, valamint az Ilona-völgy felett, nehezen megközelíthető helyen fekvő Fekete-tó. Utóbbi kettő medrében már alig csillog szabad víztükör, felületük nagy részét benőtte a vegetáció.

Az egykori Nagy-Sás-tóból alakították ki 1960-ban a Mátra legismertebb állóvizét, a Sás-tót. Az 510 méteren fekvő fennsík mocsaras láprétjét 1-2 méter mélyen kotorták ki, a kitermelt anyagból hozták létre a tó kis „szigeteit”. Az 1960-1970-es években több nagy völgyzárógátas víztározót létesítettek a Mátrában; ma ezek biztosítják a térség ivóvízellátását. 1967-ben épült a Kövicses-patak vizét visszatartó Hasznosi-víztározó, majd 1976-ban helyezték üzembe a Csór-réti-tározót. Szerepük a felhőszakadások okozta hirtelen árhullámok csökkentésében is jelentős.

Mátra növényzete

Az éghajlat magasság szerinti változásainak megfelelően a Agriense flórajáráshoz tartozó hegység növényzetében is övezetesség figyelhető meg, ám ez eltérően jelentkezik a déli illetve északi kitettségű hegyoldalakon. A Mátrát – eltekintve a peremterületektől és a Mátraalja kultúrtájától – 75-80%-ban erdő borítja. Változatos erdőtársulásai közül a cseres-tölgyesek vannak a legalacsonyabban. Ezeket északon 550 m, délen 650 m körül gyertyános–tölgyes, majd fokozatosan tiszta bükkerdő váltja föl. A Magyarországon ritka ún. montán bükkösök néhány foltja a Mátrában is megtalálható a Kékes, a Galya- és a Piszkés-tető 900 méter feletti, északi lejtőzónájában. A hegység többnyire lucfenyő uralta tűlevelű erdői mind telepítettek.

Az északi hűvös lejtőkön a hidegebb klímaperiódusok reliktumaiként magashegységi növényfajok is élnek. A montán bükkösök bővelkednek ilyen flóraelemekben:

  • havasi rózsa (Rosa pendulina)
  • pávafarkú salamonpecsét (Polygonatum verticillatum)
  • farkasölő sisakvirág (Aconitum vulparia)

A hársas törmeléklejtő-erdők és szurdokerdők jellegzetes növényei:

  • havasi iszalag (Clematis alpina)
  • erdei holdviola (Lunaria rediviva)
  • hármaslevelű macskagyökér (Valeriana tripteris)
  • szőrös vesepáfrány (Polystichum braunii)
  • karéjos vesepáfrány (Polystichum aculeatum)
  • szirti páfrány (Woodsia alpina)
  • lila csenkesz (Festuca amethystina)

A sziklákon a Parmelia conspersa nevű zuzmó az úttörő növény. A sziklák repedéseiben az áttelelő levélzetű, alig 10 cm-es északi fodorka (Asplenium septentrionale), a szürke levelű, fehér vagy rózsaszínes pártájú, 30 cm körüli magasságú fürtös kőtörőfű (Saxifraga paniculata), a sárga kövirózsa (Jovibarba hirta) és a varjúhájfajok telepednek meg. A Keleti-Mátrában, a Gazos-kő sziklafalán fordul elő kizárólag az alacsony termetű szirti sziklaiternye (Aurinia saxatile).

A vékony termőtalajú andezitsziklákon nyílt sziklagyep alakul ki, a vastagodó talajon pedig fokozatosan záródó sziklagyep nő, amely gyöngyvesszős cserjésekkel szomszédos. Növényeik:

  • sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica),
  • magyar perje (Poa pannonica subsp. scabra),
  • szirti gyöngyvessző (Spiraea media),
  • mátrai madárbirs (Cotoneaster matrensis).

A Mátra fajgazdag hegyi rétjein előfordul többek között:

  • kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe),
  • fekete kökörcsin (Pulsatilla pratensis subsp. nigricans),
  • gömböskosbor (Traunsteinera globosa)
  • réti kardvirág (Gladiolus palustris).

A vizes, nedves helyeken különlegesség a hegyi perje (Poa remota), amelynek egyetlen hazai előfordulási helye a Kőris-mocsár. Közelében a tavaszi időszakban vízzel borított cseres-tölgyesben a mocsári kockásliliom (Fritillaria meleagris) él egyetlen mátrai élőhelyén. A Mátra déli oldalán, a lejtőlábi melegkedvelő tölgyesek és a tatárjuharos lösztölgyesek átmeneti állományokat alkotnak, erdős-sztyepp elemekkel (például Dobogó-hegy Mátrafüred felett). A szártalan bábakalács (Carlina acaulis) is előfordul a Mátraszentimre környékén.

Igazi növénykülönlegesség a világon egyedül a Mátrában élő juharfaj, a mátrai juhar (Acer acuminatilobum). Parádsasváron mindössze egy példány él a fából, amit Papp József talált 1952-ben. Nemrég megtalálták a Mátraalján is, Aldebrő község északnyugati határában, ahol öt középkorú példány áll az erdő szélén. A ma ismert nemzetségtársaitól eltérő leveleket hajtó juharfa legközelebbi rokonai a földtörténeti miocén korban, mintegy 15-20 millió évvel ezelőtt éltek a levéllenyomatok tanúsága szerint; innen kapták a ma élők az „ősjuhar” elnevezést.

Mátra állatvilága

A változatos élőhelyek a hegység faunáját is sokszínűvé teszik. A gerinctelenek közül számos csigafaj a jégkor emlékét őrzi a vizes élőhelyeken. A hegyi réteken (Mátraszentimre, Rudolftanya, Parádsasvár környékén és a Sár-hegyen) gazdag a lepkefauna. Számos ritkaság is előfordul itt, ilyen a nagy fehérsávoslepke (Neptis rivularis). A Mátra hegyvidéki és sziklai bükköseiben él a hegyi fehérlepke (Pieris bryoniae) kisebb populációja. A gyertyános-tölgyesek, kocsánytalan tölgyesek rezgőnyárakban gazdag szegélyein él a ritka nyárfalepke (Limenitis populi). Hazánkban, a Mátra patakvölgyeiben éri el elterjedésének határát a keleti gyöngyházlepke (Argynnis laodice): a Mátrától nyugatra már nem fordul elő ez az elegáns lepkefaj. A Mátra hideg vizű patakjaiban fejlődik a hegyi szitakötő (Cordulegaster bidentata) lárvája. A fekete-sárga színezetű imágó azokat a 800 méter fölötti szakaszokat kedveli, ahol az erdő a patak fölött összezárul. Kizárólag bükkösökben fordul elő a hazánkban ritka havasi cincér (Rosalia alpina).

A Mátra ritka és védett kétéltű és hüllő fajai az alpesi gőte (Triturus alpestris), a sárga hasú unka (Bombina variegata), az erdei- és gyepi béka (Rana dalmatina, R. temporaria), a foltos szalamandra (Salamandra salamandra). Találkozhatunk még erdei- (Elaphe longissima) és vízisiklóval (Natrix natrix), melyeknek nagyobb méretű példányai riadalmat is kelthetnek. A mocsári teknős (Emys orbicularis), a lábatlan gyík (Anguis fragilis), fürge- és zöld gyík (Lacerta agilis, L. viridis) szintén él a területen.

A nagy területű, zárt erdőknek és a környező peremterületeknek igen gazdag a madárvilága. A fészkelő fajok listáján több fokozottan védett faj szerepel. A legnagyobb európai sasok egyike a parlagi sas (Aquila heliaca), mely féltve őrzött fészkelő madarunk. A kisebb termetű kis békászósas (Aquila pomarina) is szórványosan fészkel a Mátrában. Egyik legértékesebb és legszebb madarunk a kerecsensólyom (Falco cherrug), bár sajnos évről évre kisebb számban költ a területen. A közönségesnek mondható egerészölyv (Buteo buteo) mellett előfordul a darázsölyv (Pernis apivorus), és a ritkább kígyászölyv (Circaetus gallicus). A baglyok közül az uhu (Bubo bubo) képviseli a legnagyobb eszmei értéket. Ritka fészkelő a császármadár (Tetrastes bonasia), amely hazai viszonylatban különlegesnek számító, fokozottan védett faj. Gyarapodik a holló (Corvus corax) állománya, és a közel varjú nagyságú fekete harkály (Dryocopus martius) sem számít ma már ritkaságnak. A gyors sodrású, tiszta vizű hegyi patakok ékessége az alig egy-két párból álló vízirigó-állomány (Cinclus cinclus).

A Mátrában számos védett emlősfaj is élőhelyet talál. Az idős, lombos erdők korhadt fatörzseiben talál menedéket számos denevérfaj, emiatt az erdőgazdálkodás során e faegyedek kiemelt védelme is szükséges. Az érckutatások után visszahagyott bányavágatok, tárók lakója a hosszúszárnyú denevér (Miniopterus schreibersi), amely mintegy 3-4000 példány közönséges denevérrel (Myotis myotis) alkot kolóniát.

A tájvédelmi körzet területén előfordul a nyuszt (Martes martes) és a borz (Meles meles). A vadmacska (Felis slvestris) az érintetlen idős erdők lakója. A hegyvidék másik macskaféle ragadozója az igen ritka, csak szórványosan előforduló, fokozottan védett hiúz (Lynx lynx).

A hazai erdős vidékek nagyvadjai a Mátrában is otthonra találnak. A gímszarvas (Cervus elaphus), az őz (Capreolus capreolus), a vaddisznó (Sus scrofa) nagy számban él itt. Számuk nagyobb, mint az erdők vadeltartó képessége, ezért gyakran nagy károkat is okoznak (sziklagyepek taposása, facsemeték rágása). A nagyvadak közül idegen a tájban a muflon (Ovis musimon), melynek őshazája Korzika. A Mátrába 1924-ben telepítették, a természetvédelmi és erdészeti szempontból káros fajt.